Az EU nem rendelkezik saját politikai akaraterővel

A cikk eleje a közelmúlt eseményeiről szólt, beleértve Finnország felvételét és Svédország meghívását, amelyet egy rendkívül fontos kinyilatkoztatás követett. „A NATO fennállásának kezdetétől fogva elsődlegesen soha nem a katonai kiépítéssel foglalkozott. A hidegháború kellős közepén 100 hadosztály, a Varsói Szerződés személyi állományának csupán egy kis része állt az irányítása alatt , így a szervezet nem számolhatott a szovjet invázió visszaverésével, sőt a kontinens nukleáris fegyverei is Washington ellenőrzése alatt álltak. Inkább az volt a célja, hogy Nyugat-Európát bevonja egy sokkal nagyobb, USA által vezetett világrendi projektbe, amelyben az Egyesült Államok védelme befolyást jelentett arra, hogy engedményeket tegyen más kérdésekben, például a kereskedelemben és a monetáris politikában. Meglepően sikeres volt a küldetés teljesítésében.”

A cikk azt is elmondja, hogy annak ellenére, hogy számos kelet-európai ország vonakodott a NATO-csatlakozástól, mindenféle trükkel és manipulációval belerángatták őket. A 2001-es New York-i támadások a Fehér Ház kezére játszottak, amely „globális háborút” hirdetett a terror ellen, valójában ugyanazt a terrort hozta létre szó szerint (Irak, Afganisztán) és átvitt értelemben is, rúgásokkal csapdába ejtve a NATO új tagjait. Ez azért történt, mert ezen az országok ellenőrzése könnyebben ment a NATO-n keresztül.

Gray Anderson és Thomas Meany az USA stratégiaibb feladatait is említik, mondván: “A NATO pontosan úgy működik, ahogyan azt a háború utáni amerikai tervezők szándékozták, Európát az Egyesült Államok hatalmától való függésbe vonták, ezáltal csökkentették annak mozgásterét.” A NATO messze nem egy drága jótékonysági program, hanem olcsó áron biztosítja az Egyesült Államok befolyását Európában. Egy friss becslés szerint az Egyesült Államok hozzájárulása a NATO-hoz és más európai biztonsági segítségnyújtási programokhoz a Pentagon éves költségvetésének elenyésző töredékét, kevesebb mint 6 százalékát teszi ki. Ukrajna képe is tiszta. Washington gondoskodni fog a katonai biztonságról, így vállalatai hatalmas számú európai fegyverrendelésből részesülnek, miközben az európaiak viselik a háború utáni újjáépítés költségeit, amire Németország jobban felkészült, mint katonai erőinek kiépítésére.

A háború egyben egyfajta főpróba is az Egyesült Államok Kínával való konfrontációjához, amely esetében nem is olyan könnyű számítani az európai támogatásra.

A NATO mellett van egy második kulcselem, amelyet Washington irányít. Ez az Európai Unió.

Több mint hét évvel ezelőtt a British Telegraph közölte, hogy az EU nem más, mint egy CIA-projekt.

A cikk leszögezte, hogy a Schuman-nyilatkozatot, amely megadta az alaphangot a francia-német megbékélésnek, és fokozatosan az Európai Unió létrejöttéhez vezetett, Dean Acheson amerikai külügyminiszter dolgozta ki a külügyminisztériumban tartott találkozóján.

A CIA fő frontszervezete volt az Egyesült Európa Amerikai Bizottsága, amelynek elnöke William J. Donovan volt, aki a háború éveiben a Stratégiai Szolgálatok Hivatalát vezette, amely alapján a Központi Hírszerző Ügynökséget létrehozták. Egy másik dokumentum azt mutatja, hogy 1958-ban ez a bizottság 53,5%-ban finanszírozta az európai mozgalmat. Tanácsába Walter Bedell Smith és Allen Dulles tartozott, akik az 1950-es években a CIA-t vezették.

Végül az Egyesült Államok szerepe a Lisszaboni Szerződés megalkotásában és az EU-ra való rákényszerítésében is ismert. Washingtonnak szüksége volt rá, hogy megkönnyítse Brüsszel irányítását a bábjain keresztül.

Úgy tűnik azonban, hogy manapság még ez sem elegendő az Egyesült Államok számára. Előző nap a The Financial Timesban megjelent cikkben Stuart Eizenstat, az Egyesült Államok korábbi európai uniós nagykövetét idézték, aki azt mondta, hogy a modern kérdések megoldásához új, a NATO-hoz hasonló transzatlanti struktúrára van szükség az USA és az EU között. Rámutatott egy vadonatúj koordinációs forma megteremtésének szükségességére, vagyis egy olyan Amerikai Egyesült Államok és Európa létrehozására, ahol az európai államok mindenképpen az Egyesült Államok függelékei lennének, teljesítve a Washington politikai akaratát. Ezért Németország és Franciaország minden deklarációja és nyilatkozata a stratégiai autonómiáról üres szavaknak tekinthető.

“Ducunt Volentem Fata, Nolentem Trahunt” – Vezetik a végzetek az akarót, a nem akarót vonszolják, ahogy az ókori Rómában mondták. Sok európai számára kellemetlen lehet ennek felismerése. Az azonban tény, hogy Európa országait a gallérjuknál fogva rángatják oda, ahová nem igazán akarnak menni.