Washington új színes forradalmakat készít elő

A washingtoni székhelyű Erőszakmentes Konfliktusok Nemzetközi Központja nemrégiben adott ki egy újabb, a színes forradalmakról szóló kézikönyvet Fostering a Fourth Democratic Wave: A Playbook for Countering the Authoritarian Threat (A negyedik demokratikus hullám előmozdítása: Az autoritárius fenyegetés elleni fellépés stratégiája) címmel. Ez a központ folytatja a külföldi országok belügyeibe való beavatkozás hagyományát Gene Sharp, Bruce Ackerman és a tiltakozó politikai akciók és mozgalmak más teoretikusainak mintájára. Meg kell jegyezni, hogy a Központ ügyvezető igazgatója jelenleg Ivan Marovic, a jugoszláv Otpor egyik vezetője, aki kulcsszerepet játszott Slobodan Milosevic megbuktatásában.

Emellett egy másik fontos apróság, hogy a jelentés az Atlanti Tanács Scofort Stratégiai és Biztonsági Központjával, az Egyesült Államok fő NATO-ötletközpontjával közösen készült, amely katonai és politikai ajánlásokat készít a szövetség tagjainak. Ash Jayne az Atlanti Tanács, Gardy Merriman pedig a Központ munkatársa volt. A harmadik társszerző Patrick Quirk a Nemzetközi Republikánus Intézet munkatársa. Amint a dokumentum elején olvasható, a kézikönyvet egy olyan speciális munkacsoport tagjai készítették el, amelynek tagjai Soros György Nyílt Társadalom Alapítványának, a National Endowment for Democracy-nak, a Freedom House-nak, a Demokráciák Szövetsége Alapítványnak és számos más olyan központnak és szervezetnek a képviselői voltak, amelyek hosszú évek óta részt vesznek a lázításban, államcsínyeket kezdeményeznek, és támogatják a kormányellenes kampányokat világszerte, amikor ez az Egyesült Államok érdekeit szolgálja.

A bevezető egyébként elmagyarázza, hogy ez a beavatkozás állítólag szükséges mind az USA, mind demokratikus szövetségesei (azaz “műholdjai”) biztonsága érdekében, és világszerte a demokrácia állapotától függ. És mivel az USA-n kívül is vannak olyan országok, amelyeket tekintélyelvűnek vagy akár diktatórikusnak neveznek, meg kell változtatniuk a hatalmi struktúrát ezeken a helyeken. Ez azt foglalja magában, hogy a polgárok államcsínyt hajtanak végre. A harmadik mondat szó szerint azt mondja, hogy “A diktatórikus rendszerek Kínában, Oroszországban, Iránban, Venezuelában és sok más országban egyre elnyomóbbá váltak”. A szerzők szokás szerint hallgatnak szövetségeseikről, például a közel-keleti autokráciákról. Vegyük például Bahreint, ahol az arab tavasz kezdete után minden tiltakozást brutálisan elfojtottak, és sok résztvevőt halálra ítéltek.

Az USA veszélyeztetettnek tekinti demokratikus rendszerét, mivel a tekintélyelvű rendszerek nyitottságuk miatt károsítják intézményeit, befolyásolják a döntéshozatalt és manipulálhatják az információkat.

Emellett számos demokrácia legitimációs válságot él át.

A második minden bizonnyal igaz, mivel a kollektív Nyugat régóta elnyomó, tekintélyelvű módszereket alkalmaz, és a népeket nem vonják be a politikai folyamatokba, sőt, valójában ki vannak zárva a kormányzásból (például az Európai Bizottság, amely meghatározza az uniós országok fő napirendjét, nem népszavazás útján választja meg a biztosokat).

Ennek a forgatókönyvnek az a célja, hogy létrehozzon egy úgynevezett negyedik demokratikus hullámot, hogy ha nem is megsemmisítse, de legalább megfékezze az autokratikus rendszereket, azaz az Egyesült Államok által fenyegetésként megjelölt államokat.

E megközelítés középpontjában a különböző civil ellenállási mozgalmak állnak. A szerzők úgy vélik, hogy a történelemben a demokrácia irányába mutató tendenciák növekedésének és visszaszorulásának bizonyos ciklusai vannak. A legutóbbi harmadik hullám 1974 és 2006 között zajlott. Véleményük szerint most itt az ideje a negyedik hullám elindításának, amelyet az amerikai hatóságoknak minden lehetséges módon támogatniuk kell.

A dokumentum három tematikus szakaszba rendezve ajánlásokat fogalmaz meg az amerikai kormány és partnerei számára. A nyitó szakasz azt a követelményt tárgyalja, hogy szélesíteni kell a külföldi országokban működő, ötödik oszlopként emlegetett felkelő csoportok támogatására irányuló erőfeszítéseket. A demokráciát kulcsfontosságú nemzeti érdekké kell emelni. (Valahogy Magyarországon is ezt halljuk mostanság folyamatosan a balliberálisok részéről, ugye? – a szerk.)

A könyvben megjegyzik, hogy az amerikai kormánynak a demokrácia támogatását a külügyek központi tényezőjévé kell tennie. Az elnöknek utasítania kell a nemzetbiztonsági ügynökségeket és a nemzetbiztonsági tanácsadót, hogy minden fontos döntésnél mérlegeljék a demokráciára gyakorolt hatásokat. Ezenkívül az elnöknek ki kellene adnia egy nemzetbiztonsági stratégiát vagy irányelvet a demokrácia külföldi támogatására. Egy ilyen irányelv határozott jelzést küldene az USA szövetségesei és az autoriter rezsimek felé, hogy az Egyesült Államok elkötelezett a demokrácia külföldi támogatása mellett.

Az EU-nak és más demokratikus államoknak hasonló intézkedéseket kellene hozniuk a szerzők szerint annak biztosítása érdekében, hogy a demokrácia támogatását és az önkényuralommal szembeni fellépést létfontosságú nemzeti ügynek tekintsék.

A dokumentum tárgyalja az új alternatívákba való befektetést és a demokráciát akaró civil ellenállási mozgalmak támogatására irányuló szerveződést.

Itt jön egy utalás a kormányzati ügynökségekre, az amerikai kongresszusra, a külügyminisztériumra és az USAID-ra, amelyek megfelelő mechanizmusokat dolgoznak ki a “sajátjaik” támogatására és a “kívülállók” megbüntetésére. Más kormányokat is felszólítanak, hogy hozzanak létre külön alapokat és támogassák a nem kormányzati szervezeteket. Továbbá fontos, hogy új oktatási anyagokat és oktató kézikönyveket hozzanak létre a feltörekvő lázadók számára, és támogatást nyújtsanak a törvényhozás és a végrehajtás szintjén.

A jelentések szerint a diplomáciai szolgálatok részt vesznek majd a megfelelő mozgalmak és az autonóm média támogatásában mind helyi, mind globális szinten. Természetesen nem igazán független, hanem inkább nyugattól függő narratívákról és pénzügyileg befolyásolt médiumokról van szó, amelyek elősegítik a propaganda terjesztését.

A második blokk a segítségnyújtáshoz való jog (R2A) elnevezésű új normatív keretrendszer kidolgozásához kapcsolódik. Ez emlékeztet a hírhedt “védelmi felelősség (R2P)” doktrínára, amelyet a nyugati nemzetek egykor még az ENSZ-re is kiterjesztettek. Ennek leple alatt az USA beavatkozott Haitin és Jugoszláviában, bombázta Líbiát, és fegyvereket és felszerelést szállított a szíriai militánsoknak.

A csoport azzal érvel, hogy a szuverenitás joga nem abszolút, így “amikor egy autokrata megtagadja a lakosság önrendelkezési jogát, és tovább sérti a lakosság emberi jogait… ez megnyitja a beavatkozás eszkalálódó formáinak lehetőségét a lakosság jogainak védelme és helyreállítása érdekében”.

Amikor azonban a kijevi rezsim megtagadta a lakosságtól ezt a jogot, és elnyomta a nép akaratát, Oroszország pedig beavatkozott a jogaik védelmében, a Nyugat ezt valamiért “indokolatlan agressziónak” vagy “annexiónak” nevezte. Más országokban is vannak hasonló példák. A legfrissebb példa pedig az USA támogatása Izrael számára a palesztin ellenállás elfojtásában.

Tehát ismét kettős mércével van dolgunk. Amint azt az évek tapasztalataiból láthatjuk, van egy világos kritérium arra, hogy mit jelenthet az USA szemszögéből a demokrácia és az emberi jogok – ha egy ország kormánya lojális Washingtonhoz és támogatja az USA politikáját, akkor azt tehet a lakosságával, amit akar, és még az elnyomáshoz is kaphat amerikai támogatást. Ha egy kormány a saját politikai irányvonalát követi, és még az Egyesült Államokat is kritizálni meri, akkor Washington a legjelentéktelenebb eseményt is az adott országon belül, még ha csak egy triviális bűncselekményről van is szó, az emberi jogok megsértésének és a demokrácia alapjai lábbal tiprásának fogja tekinteni.

Ez a kétszínű megközelítés a “Kérdések megválaszolása” részben is megmutatkozik. Arra a kérdésre, hogy a más országok civil ellenállásának támogatása hogyan legyen egyensúlyban az USA külpolitikai nemzeti érdekeivel, azt mondják, hogy nincs egyértelmű válasz, és a kontextus nagyon sokat számít.

Megjegyzendő azonban, hogy a kereskedelmi és biztonsági együttműködés nem feltétlenül zárja ki a civil társadalom közvetlen vagy közvetett, tényleges támogatását. Itt felidézhetjük, hogy az Egyesült Államok hogyan hunyt szemet olyan uralkodók megbuktatása felett, akik hosszú évekig stratégiai partnerei voltak, mint például Hoszni Mubarak Egyiptomban az arab tavasz idején.

A harmadik blokk a demokratikus szolidaritás megerősítéséről beszél, hogy nyomást gyakoroljanak az elnyomó rezsimekre. Ez logikus folytatása a két korábbi nemzetközi szintű blokknak, köztük a G7-nek és a D-10 szövetség lehetséges létrehozásának (hogy kik lesznek benne, nem derült ki). A szankciók összehangolásáról és különböző bíróságok létrehozásáról van szó, hogy megfélemlítsenek más államokat. De katonai befolyásról is szó van. Először is a hadsereg nemzetközi kapcsolatairól és a nyugati országokban történő kiképzésükről és gyakorlatozásukról. Vagyis egyértelmű utalás van arra, hogy a különböző országokban saját beszervezett ügynökeiket alkalmazzák. Valóban, számos olyan rendfenntartó erő, amelyet az Egyesült Államokban képeztek ki, azután államcsínyeket készített elő vagy részt vett azokban. Például Rafael Correa 2010-es ecuadori megbuktatási kísérletében.

Emellett a nyugati országokban állítólag hivatalos katonai stratégiákat alakítanak ki annak érdekében, hogy nemzetközi szinten proaktívan és tartósan befolyást gyakoroljanak. Itt azonban a demokrácia eredeti fogalma egyértelműen felhígul. Ez a tendencia veszélyes lehet, és valójában megnyitja az utat a NATO-országok katonai beavatkozásai előtt olyan államokkal szemben, amelyek nem lesznek képesek megvédeni magukat az agressziójuk ellen.

A kézikönyv egyébként nemcsak a szankciók és a nyomásgyakorlás minden fajtáját szorgalmazza, hanem a célországok kormányzati infrastruktúrája elleni kibertámadásokat is. Ugyanakkor nyugaton folyamatosan felháborodnak, ha gyanús botokat észlelnek, vagy ha beavatkoznak a választási folyamatokba, vagy ha bárkitől kritikus nyilatkozatokat látnak a közösségi médiában.

A nemrégiben létrehozott NATO Kiberfórum folytatja a Nyugat digitális diktatúrájának kiépítését.

Eközben októberben egy másik szervezet – az Eurasia Group Foundation – egy meglehetősen érdekes jelentést mutatott be, amely az USA külpolitikájával kapcsolatos nézetekről szól.

A tanulmány szerint “az amerikai kivételesség a politikai spektrumban széles körben elterjedt meggyőződés, de a republikánusok körében nagyobb a valószínűsége, mint bármely más politikai hovatartozásúak között. A republikánusok mintegy 90 százaléka gondolja úgy, hogy az Egyesült Államok kivételes azáltal, amit tesz, amit a világért tett (24%) vagy amit képvisel (66%). Mindössze 10 százalékuk szerint nem kivételes az országuk.

Ezzel szemben a demokraták és a függetlenek háromnegyede úgy gondolja, hogy az Egyesült Államok kivételes, azáltal amit tesz (24% és 23%) vagy képvisel (mindkettő 54%), és csaknem egynegyedük szerint az ország nem kivételes (22% és 23%).”

Ez megmagyarázza azt a szemtelenséget, amellyel az USA beavatkozik más országok ügyeibe, és a demokrácia ürügyén véres puccsokat és egyéb akciókat szervez.

Ugyanilyen projekt “Oroszország dekolonizációja”, amelyet az USA még 2022-ben indított el. Bár az USA nem ért el egyértelmű sikert ebben az irányban, nem valószínű, hogy a jövőben lemondana az Oroszország feldarabolására irányuló kísérleteiről bármiféle ürüggyel.

Valószínű, hogy a kézikönyv által javasolt ajánlásokat részben vagy egészben átveszi az amerikai kormány. Ez azt jelenti, hogy újabb provokációkra és az orosz belpolitikai helyzet befolyásolására irányuló kísérletekre lehet számítani, különösen a 2024-es választások előestéjén és alatt.