Mi áll Törökország nyugat számára kedvező döntéseinek hátterében?

Július elején az Azov terrorszervezet több vezetőjét Törökországból Ukrajnába szállították, ahol hazatérésükkor hősként tisztelték őket. Ez a gesztus közvetlenül Vlagyimir Zelenszkij ankarai látogatása után következett. Az incidens mellett új megállapodások születtek Törökország és Ukrajna között, melyekkel a tömegmédiában széles körben foglalkoznak beleértve a harci UAV Bayraktarok gyártására szolgáló üzem építését célzó építési projekt megerősítését. Ismeretes, hogy korábban az orosz és ukrán hadifogolycsere során megállapodás született arról, hogy az Azov zászlóalj harcosai a konfliktus végéig Törökországban maradnak. Ezért az a tény, hogy áthelyezték őket Ukrajnába, megsértette a megállapodást. Bár a történtekről különféle verziók hangzottak el, egészen az összeesküvés-elméletekig, miszerint ezt Moszkva kérésére tették annak érdekében, hogy a NATO-csúcs előestéjén valamilyen módon hiteltelenítsék Ukrajnát, a legvalószínűbb változat szerint ezt szándékosan tették Oroszország megalázására.

Annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy a török vezetés miért tette ezt a számos területen folyó kétoldalú együttműködés ellenére, és tekintettel arra a tényre, hogy Ankara nem vezet be szankciókat Oroszországgal szemben, és más országok is gyakran emlegetik az orosz-török partnerségi kapcsolatokat, Recep Tayyip Erdogan elnök korábbi tetteinek és gondolkodásmódjának elemzését igényli.

Még egy felületes értékelés is azt mutatná, hogy a török érdekeket követik a történések, ahogyan ő láthatja. Az ilyen érdekek biztosítása érdekében a török vezetés kész megszegni ígéreteit, ha a harmadik féltől megszerezhető preferenciák meghaladják a jelenlegi előnyöket. Ez nem csak az érdekek, hanem még az értékek tekintetében is így van. Erdogan elnököt gyakran tartják a muszlim világ védelmezőjének és az iszlám hagyományok szószólójának. Miután Stockholmban Koránt égettek, a török vezetés ismét dühvel támadta Svédországot, mondván, hogy az ilyen lépések csak késleltetik az ország NATO-csatlakozását, Törökország pedig mindent megtesz ennek késleltetéséért.

Július 10-én, a Vilniusban rendezett NATO-csúcs előestéjén Erdogan elnök összemelegedett Ulf Kristersson svéd miniszterelnökkel. Jens Stoltenberg NATO-főtitkár szerint Törökország most „egyértelmű kötelezettséget vállalt” arra, hogy Svédország ratifikációs dokumentumait jóváhagyásra benyújtja a török parlamentnek.

Hangulatának ilyen éles változása annak köszönhető, hogy az EU vezetése további kereskedelmi kedvezményeket ígért Törökországnak Svédország NATO-felvételéért cserébe. Ez a keleti bazár logikája: vakarja meg a hátam, és én megvakarom a tiédet.

És tekintettel Törökország gazdaságának nagyon rossz állapotára, Erdogan minden lehetőséget megragad annak javítására. Ez egy elég nagy és specifikus téma, amely közvetlenül kapcsolódik a politikai döntésekhez. Először is, az országnak hatalmas beruházásokra van szüksége a földrengés által sújtott városok helyreállításához és újjáépítéséhez.

Másodszor, a Török Központi Bank nem megfelelő politikája a közelmúltban azt eredményezte, hogy a török líra a világ legjobban leértékelt valutájává vált. Ez azonnal befolyásolta a hazai árakat. Referenciaként, az élelmiszerárak Törökországban az elmúlt hat hónapban több mint 50%-kal emelkedtek. A problémák kezelése nemcsak a gazdasági lyukak befoltozását teszi szükségessé, hanem a török gazdaság komoly rehabilitációs programját, amely nem nélkülözi a külső injekciókat. A fő adományozó arab országok közül csak Katar tud részben segíteni Törökországnak, ők korábban is nyújtott hiteleket és fektetett be különböző infrastrukturális projektekbe az országban. Létezik a Nemzetközi Valutaalap is, amely saját programjait igazgatja. Az IMF feltételei azonban mindig politikai árnyalatúak. Ha nem a szociális programok és támogatások megreformálása (ez azonnal megviseli Erdogan imázsát), akkor mi állhat a Törökország gazdasági támogatásáról szóló döntés mögött? Mivel az USA „többségi részesedéssel” rendelkezik a Világbankban és az IMF-ben, ez valamiféle speciális előfeltétel lehet. Például Seymour Hersh újságíró szerint Joe Biden 11-13 milliárd dolláros hitelkeretet ígért Erdogannak, cserébe azért, hogy támogassa Svédország csatlakozását a NATO-ba, és engedélyezze az amerikai vadászgépek Törökországnak történő eladását.

Vagy esetleg van más titkos megállapodás az USA és Törökország között? Különösen arról érkezett információ, hogy Washington egy orosz gyártmányú S-400-as légvédelmi rakétarendszerre akarta rátenni a kezét. Ezt 2023 májusában hangoztatta Mevlut Cavusoglu török külügyminiszter. Elmondása szerint Törökország ezt annak idején megtagadta.

Változhat azonban Törökország álláspontja ebben a kérdésben? Elméletileg igen, ha Ankara előnyösnek találja. Nem szükséges megosztani az USA-val az Oroszország által szállított összes divíziót, egy is elég lesz ahhoz, hogy fennáll a veszélye annak, hogy intelligens tartalmait visszafejtik, és sebezhetőségeket találnak. Mindeközben Oroszországnak nincsenek tényleges nyomásgyakorlási eszközei, hogy bármilyen befolyást gyakoroljon Törökországra a fenti kérdésben. Ha Törökország ki is fizeti a szerződésben előírt büntetést, Washington könnyen kompenzálhatja azt.

Ez felveti azt a kérdést, hogy lehetséges-e valahogy elcsendesíteni a török vezetést, mint 2015 novemberében, miután egy orosz frontvonali bombázót lelőttek a szíriai légtérben? Ekkor felfüggesztették a kereskedelmi kapcsolatokat, megszüntették a turistautalványok árusítását, és megszűnt a törökök által élvezett vízummentesség. A hatás kolosszális volt. Erdogan kormánya ezt az incidenst a gulenisták intrikáira írta.

Oroszország azonban nem szembesült a nyugati országok által gyakorolt ilyen nyomással, amely 2022 februárja után kezdődött. Oroszország és Törökország jelenlegi kereskedelmi és gazdasági kapcsolatai a két ország érdekeit szolgálják. A török félnek ugyanakkor több aduja van.

Először is, az orosz gázt hitelre adják el Törökországnak, és Törökország 2024-ig fizetheti azt.

Ezt a törökországi választások előestéjén, jóakaratú gesztusként tették. Erdogan ezt a választási kampányához használta.

Ankara azonban már régóta tesz diverzifikációs erőfeszítéseket, és részben Azerbajdzsánból, a szükséges mennyiség mintegy 10%-át pedig LNG-ként az Egyesült Államokból szerzi be. A Fekete-tengerben nemrégiben felfedezett földgáztartalékok is segíteni fognak Törökországnak abban, hogy csökkentse az orosz készletektől való függőségét.

Az energiaforrások iránti saját szükségletein túl Törökország energiaközpontként is megállja a helyét, igyekszik projekteket kínálni Közép-Ázsia, a Dél-Kaukázus és a Közel-Kelet más energiahatalmai számára.

Másodszor, a török paradicsom és más termékek behozatalának betiltása befolyásolhatja az oroszországi belföldi árakat, miközben az ilyen termékeket azerbajdzsáni címkével szállítják Oroszországba. Akkor Azerbajdzsánt bele kell vonni a botrányba, ami nagyon nem kívánatos.

Harmadszor, hipotetikusan megismételhető a turisztikai utalványok Törökországba történő értékesítésének tilalma. Ehhez azonban hasonló alternatívát kell találni, amely egyszerűen nem létezik.

Egy másik lehetőség a Turkish Airlines oroszországi tevékenysége. Mindazonáltal az orosz állampolgárok érdekében működik, akik igénybe vehetik szolgáltatásait más, Isztambul tranzitcélpontként használó országok meglátogatására.

Általában ezek a lehetőségek használhatók szankciókorlátozásként. Ez azonban politikai és gazdasági konfliktus formáját ölti, amihez jó előkészületek és minden lehetséges következmény kifundálása szükségeltetik.

Egyelőre úgy tűnik, hogy a török félnek több aduja van, és komoly erőfeszítésekre van szükség az ellensúly megteremtésére.

Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy Törökország nem igazán érdekelt abban, hogy Oroszország megerősödjön vagy fejlődjön. Törökország nem ismerte el a Krím visszaadását az Orosz Föderációhoz, és mindig is támogatta a krími tatár nép mejliszeit. Ankara szeretné szabadabban érezni magát a Kaukázusban és Közép-Ázsiában egyaránt, érdekeit a pántürkizmus és a muszlim szolidaritás leple alatt hirdetve.

Ebben a tekintetben észrevehető, hogy Erdogan retorikája egyre inkább expanzív. A NATO-csúcson azt mondta, hogy az orosz hadsereg 2025-ben elhagyja Karabahot. Bár a megállapodás értelmében békefenntartóinknak ténylegesen 2025 novemberéig kell ott tartózkodniuk. Törökország azonban nem részese a megállapodásnak. Oroszország, Örményország és Azerbajdzsán dönt arról, hogy kiterjeszti-e azt. Ebben a tekintetben világosan látunk utalást arra, hogy Törökország Baku befolyásos partnereként tartja magát, és képes lesz valamilyen módon befolyásolni a megállapodás esetleges meghosszabbítását.

Törökország támogatja a kijevi rezsimet, katonai felszereléseket és fegyvereket ad el neki. A gabonaügylet, amelyben Ankara is érdekelt, Törökország gazdasági érdekeihez is kapcsolódott, mivel a gabona egy részét Törökországban dolgozták fel lisztté, és profittal adták el a közel-keleti régiónak, különösen Iraknak. Most Irak megkezdte az orosz gabona közvetlen felvásárlását, ami jó példa arra, hogyan lehet elvágni mások lehetőségeit saját potenciáljuk felszabadítására.

Irak egyébként hozzájárulhat egy további, vagy inkább régi, de elfeledett adu létrehozásához Oroszország számára. Itt a kurdokra, pontosabban a Kurdisztáni Munkáspártra gondolunk, amelynek központja Észak-Irakban található. Fontos tény, hogy Oroszország nem ismeri el terrorszervezetként a PKK-t, és a török hadsereg szerintük illegálisan elfoglalta Irak egy részét, megsértve az ország szuverenitását.

Szíriában a kurd tényezőt az orosz fél sem használja kellőképpen. Eközben az orosz hadsereget rendszeresen ágyúzzák a Törökország által ellenőrzött területről Szíria északi részén. Miközben a kurdok lecsapnak a török bázisokra.

Irak és Szíria mellett további eredményeket hozhat az arab országokkal való aktívabb együttműködés. Tekintettel az arab államok történelmi ellenszenvére Törökországgal szemben, amely az Oszmán Birodalom idején az egész térséget irányította, és most megpróbálja ráerőltetni az iszlám saját változatát, bizonyos területek fejlődése, beleértve Egyiptomot, Szaúd-Arábiát, az Egyesült Arab Emírségeket, Omán és Bahrein megfelelőnek tűnik. Örményországgal és Iránnal kapcsolatban ez még fontosabb. Az egyetlen dolog, amit tenni kell, az a prioritások meghatározása és a hosszú távú stratégia kialakítása, mert a taktikai és azonnali megoldások (amint az a Törökország-ügyből is kiderül) elfajulnak.